Amikor másképpen pengeted a lélek húrjait
Kedves olvasó, Ön egy szerelemről szóló könyvet tart a kezében. Arról a szerelemről, amely akkor súlyt le, amikor a legkevésbé számítasz rá, amely egy olyan személy életét rengeti meg, aki számára párkapcsolatban élni egy teljességgel
idegen dolog, egy olyan nő életét, aki a szerint a férfiak „szegény lények, akiknek az eszük valahol nadrágjuk két szára között vesztődött el”, „Erósz, a szerelem istenének eltévelyedett beduinjai”.

‑ A főszereplő, Maria Bart életében nincsenek hirtelen fordulatok, de nagy elvárások se, ahhoz szokott, hogy délig alszik, elegánsan öltözködik, és a lelkét gondosan elzárja mindenkitől, egy antiromantikus lény – megszokott életútját nem szegélyezik könnyfakasztó események, rózsaszirmok, kagylók, kavicsok, vagy fényes csillagok, aki mindenféle önámítás nélkül tekint „a kigyúrt, napbarnított férfitestre”.

Maria Bart egy művésznő, aki nem az azonnali dicsőséget keresi, sem a sajtó meg a közönség elhamarkodott elismerését, hanem időt szán tehetségének, amely tolakodó nyomulás nélkül biztosít helyet számára a művészvilág kiválasztott területén, mint ahogy a fűszálak törékenyen és méltóságteljesen átfúrják magukat az
aszfalton: „Megvetem a kitaposott ösvényeket, a recepteket, a közönséges tömeg mérvadó szabályait. Nem alkalmazkodom a világhoz. Van egy saját világom”.

Egy fotóművész, aki kiemelkedő tanulmányi eredményekkel végezte a főiskolát és a magiszterit, majd doktori címet szerezett a Londoni Művészeti Egyetemen. Maria Bart fekete-fehér fényképeket készít, főként az esőről, a jótékony és tisztító hatá –
sú esőről, amely felüdít, a fény és árnyék játéka, amely lenyűgöz és magával ragad.

Erre a nőre, aki eddig nem találkozott „senkivel, aki képes lett volna lelkem húrjait, észrevétlenül, ennyire másként megpendíteni”, rátalált a szerelem. „Letettem a telefont, a szívem, mint kristályvizű szökőkút, de nem is, inkább, virágos
tisztás. Megváltozott önmagam fedeztem fel, akiben egyre kevesebb volt az egykori hervadt lényemből. Mosolyogtam a szememmel, a testemmel, minden egyes önkéntelen gesztusommal, mint egy boldog gyerek, akinek az álma valóra vált. Erőt
vett rajtam egy állapot, késztetést éreztem, hogy megöleljem a fákat, a lepkéket és az esti szellőt. Végre éreztem, hogy élek.”